Egyszerre akár 10-15 ember is látunk a képernyőn, akik mindannyian bennünket figyelnek, a képernyőn megjelenő beszélő fejek mérete pedig természetellenes. Egy fizikai értekezleten az emberek váltogatják, hogy mit néznek: figyelik az előadót, jegyzetelnek, mást résztvevőket figyelnek stb. De egy videocsetben mindenki néz mindenkit, és ebben a szituációban a hallagató is olyan figyelmet kap nonverbális jelekkel, mintha beszélő lenne, és folyamatosan szemkontaktust kellene tartania 10-15 másik emberrel.
A másik stresszforrás az arcméret. Ez elsősorban a használt kijelző méretétől függ, de az alkalmazások is tehetnek róla. A videocset-alkalmazások általában egy olyan személyes teret akarnak szimulálni, amit akkor tapasztalunk, amikor valakivel bensőséges a kapcsolatunk, így a testi távolság is kisebb. Az ilyen helyzeteket azonban agyunk intenzív helyzetként értelmezi, amit nagyon fárasztó órákon keresztül fenntartani.
Ez ellen bárki tehet, írja a pszichológus: nem szabad teljes képernyős módban csetelni, sőt érdemes minimalizálni az alkalmazás ablakának méretét, illetve el kell távolodni a képernyőtől, hogy a felhasználó levegősebb teret érzékeljen maga körül.
2. Folyamatosan tükröt mutat.
A legtöbb alkalmazás folyamatosan mutatja, hogy mit látnak belőlünk a többiek, ami természetellenes. Mintha úgy élnénk, dolgoznánk a világban, hogy közben folyamatosan nézzük magunkat egy tükörben. Ez folyamatos önkritikára kényszeríti az embert, nem viselkedik természetesen, hanem úgy, ahogy elképzeli, hogy a többiek leginkább elfogadják. Ennek hosszú távon súlyos következményei lehetnek.
Bailenson szerint platformokat át kellene alakítani, hogy alapértelmezésben mindig csak beszélgetőtársakat mutassák, és "szelfinézetet" külön kelljen előhívni, ha például ellenőrizni akarjuk, hogy jól állítottuk-e be a kamerát.
3. Drámai mértékben csökkenti a mobilitást.
A személyes találkozóknál vagy egy telefonbeszélgetésénél nagy a beszélgető felek mozgási szabadsága. A kamera ellenben egy helyre szögezi a résztvevőket, pedig, írja Bailenson, kutatások sora bizonyítja, hogy mozgás közben az embereknek javul a kognitív teljesítménye. (Jó példa erre, hogy telefonálás közben sokan elkezdenek ösztönösen sétálgatni.)
Ez gondos tervezéssel oldható meg: olyan helyről és olyan eszközökkel (pl. külső, széles látószögű kamera, külső billentyűzet stb.) kell videokonferenciázni, ami a lehető legnagyobb mozgási szabadságot biztosítja számunkra.
4. Drámaian növeli a kognitív terhelést.
A személyes találkozókon a résztvevők ösztönösen használják a nonverbális kommunikáció (gesztusok, mimika stb.) teljes eszköztárát. Ezek azonban videocseten nem működnek, ezért a beszélgető felek tudatosan kezdenek egyértelműen dekódolható jeleket adni például arra vonatkozóan, hogy követik a beszélőt, egyetértenek az elhangzottakkal stb. Ez nagyban növeli a résztvevők kognitív terhelését.
Ez Bailenson úgy csökkenthető: ha időnként kikapcsoljuk a kamerát, és otthagyjuk a képernyőt, és csak a beszélő hangjára figyelünk.
ZEF-skála
Bailenson kollégáival most azon dolgozik, hogy kialakítsák a zoom-fáradtsági, azaz a ZEF (Zoom Exhaustion&Fatigue) skálát. Összeállítottak egy 15 kérdéssorból, csoportonként jellemzően három kérdésből álló
kérdőívet, ami a videokonferenciákkal kapcsolatos fiziológiai és pszichikai tapasztalatainkra kérdez rá anonim módon ( pl. fáj-e a szemünk a videokonferenciázás után, mennyire szeretne egyedül maradni utána, mennyire lesz ingerlékeny a videokonferenciától stb.)
A kutatás első eredményeiről itt lehet olvasni. A nemzetközi szerzőgárda szerint még a kezdetén vagyunk annak, hogy megértsük, hogyan épülhet be a legjobban életünkbe ez a kommunikációs forma. A kutatás segíthet a fejlesztő cégeknek a forma tökéletesítésében is.
Források, linkek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése