Manapság szinte egyértelműnek tekintjük, hogy minden, ami szem-fülnek ingere egy kattintásra van tőlünk, ingyen és gyorsan. Valamint az internet bárkit felhatalmaz arra, hogy a kanapéjáról szerkesszen enciklopédiát, árulja az agyagszobrait, vagy váljon éppen zenésszé. Ez az a mindenható érzés, mind a fogyasztói, mind a készítői oldalon, amelynek a zene streaming eleget tesz. Ma a népszerű szolgáltatók az interneten elérhető zene két kérdését célozzák megválaszolni egyben: a beszerzést és a felfedezést, és mi sem sikeresebb ebben, mint a Spotify.
Megnyitva az oldalt megannyi ajánlás tárul elénk, hol emberi válogatásban, hol algoritmus által. Napi mixek, heti kalandok, kedvenc előadóink Best Of válogatásai, személyre szabott lejátszási listák műfaj, korszak, vagy akár hangulat szerint. Talán szükség is van a felhasználót ily módon kézen fogva vezetni, amikor naponta százezer zeneszám kerül fel a platformra. Ez az a választék, ami mellett büszkén kiálthatja ki magát a zeneipar védőszentjének – hiszen a kétezres évek elejére jellemző kalózkodás értelmét veszti, ha egy szolgáltató gyorsabban és kényelmesebben nyújtja mindazt, amiért tengerre kéne szállni. Ráadásul ingyen, ha hajlandóak vagyunk megbékélni egy-két korlátozással.
A kalózkodás visszaszorítása egykor az egyik legfőbb érv volt, ami segített meggyőzni a nagy lemezkiadókat abban, hogy a platformra bocsássák a katalógusukat. *töri rész, napster, soulseek stb*
Természetesen hátrányai is vannak egy ekkora állománynak. Amint fentebb említettem, a bőség zavara gyakran megvonja az embert a döntésképességétől. Így van az, hogy valaki miután húsz percet vonaglott a keresőben, mégis a jól bevált régi kedvenceihez tér vissza. A Spotify esetében azonban ez az előadókra is hatással van, mégpedig a kifizetődést illetően. Ugyanis a bevételek a hallgatottsághoz arányosan oszlanak meg az előadók között, szétforgácsolódva a teljes katalóguson, Taylor Swifttől kezdve a binaurális fehérzajig.
Ha a zenénket a Spotify-on szeretnénk viszontlátni, elég keresni egy forgalmazót – pl. CD Baby, TuneCore, DistroKid –, fizetni egy bizonyos összeget, feltölteni fájljainkat és a hozzájuk tartozó információkat, és az lefutja a szükséges köröket számunkra. A szolgáltatás többnyire 10 és 25 dollár között mozog, attól függően, hogy lemezenként vagy előfizetés formájában fizetünk. Ez viszonylag könnyű belépést biztosít a független zenészek számára is. Ugyanakkor mint minden rendszert, ezt is van, aki kijátssza.
A mesterséges intelligencia térnyerésével egyre könnyebb nem csak szöveget, de beszéd- és énekhangot, vagy akár dallamokat is generálni. Továbbá hallgatókat is szerezhet nekünk a gépezet, automatizált botok formájában. Így nem csoda, hogy egyre több az olyan, aki a kettőt kombinálva próbál pénzt kicsalni a közös kasszából. Nem teljesen új jelenség – egykor Justin Bieber is bajba került, amiért arra ösztönözte a rajongóit, hogy mesterségesen megtolják akkori új száma, a Yummy streamjeit, hogy az a Billboard Hot 100 slágerlista tetején tündököljön. Továbbá mióta ismert, hogy a Spotify 30 másodperctől számít egy streamet, többen ennek tudatában építenek fel egy-egy dalt, nehogy a hallgató megunja, és idejekorán eltekerjen.
Ugyanakkor kellőképpen elharapódzott a probléma ahhoz, hogy a Spotify közbelépjen. Tavaly ősszel frissítették a streaming fizetési irányelveiket, ami három főbb elemből állt: a zaj tartalmak szigorúbb szabályozása, az 1000 alatti lejátszással rendelkező dalok kifizetésének megszüntetése, és a mesterséges streamek visszaszorítása. A lejátszási minimum nem kedvez a kisebb előadóknak, de ennél is nyomasztóbb kérdés, hogy hogyan szűri ki a platform a mesterséges streameket, illetve hogyan reagál ilyen esetben.
*hibásan jelölt mesterséges streamek
*bandcamp + bandcamp friday
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése