Első hallásra meglehetősen ellentmondásosnak tűnhet a netes újságírás egyik trendjeként beszélni az úgynevezett "long-form journalism"-ról, miközben egyre-másra arról hallunk, hogy a neten böngészők mennyire nem szívesen olvasnak végig hosszabb tartalmakat, és hogy egy újságcikknek rövidnek és frappánsnak kell lennie, hogy minél többen elolvassák. Mégis, akkor vajon mivel magyarázható az olyan gyűjtőoldalak, mint a Longreads vagy a Longform magas látogatottsága?
Ha közelebbről megvizsgáljuk a kérdést, kiderül, hogy ez a jelenség teljességgel megmagyarázható, és illeszkedik az általános trendbe. Először is: nem árt leszögezni, hogy maga az elnevezés sem a legszerencsésebb (ahogy arra már James Bennet, az Atlantic főszerkesztője is rámutatott), hiszen logikusabb lenne nem hosszuk, hanem minőségük alapján jellemezni a cikkeket. A műfajnak egyébként sem csak az átlagosnál nagyobb terjedelem a legfőbb (és pláne nem a legvonzóbb) tulajdonsága: hanem egyfajta, a hagyományos (vagyis az internet előtti) médiában még megvalósíthatatlan médiamix. Ezek a cikkek egyformán használnak szöveget, képet, videót, infografikát és animációt arra, hogy elmeséljenek egy történetet, ezért is szokás "digital story-telling"-ként is emlegetni. Optimális esetben ezek az elemek valóban hozzátesznek a mondanivalóhoz, de nyilván könnyen előfordulhat, hogy a szerző nem tud okosan bánni a lehetőségekkel, és túlzásokba esik az effektek alkalmazásakor, így a végeredmény szinte olvashatatlan, noha kétségkívül roppant látványos lesz. A másik ezzel kapcsolatos probléma a redundancia, vagyis amikor a cikk szerzője a szövegben részletesen leírja ugyanazt, amit a kép vagy videó ábrázol. Ha azonban az alkotók (hiszen egy-egy ilyen cikk megalkotásához nem elég egy ember, sőt, általában egész stáb dolgozik az adott projekten) ezeket a csapdákat elkerülik, és jól választják meg az alapul szolgáló történetet, igazán hatásos, ugyanakkor értékes alkotás születhet.
Forrás: Media 2.0
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése