Digitális lábnyom

A digitális korszak platformjain végzett tevékenységünk nem maradhat nyom nélkül. Egyesek nincsenek tisztában azzal, hogy az internetes keresésük, közösségi oldalakon létrehozott profiljuk sokat elárul szokásaikról, személyiségükről. Ezen adatokból pedig hasznot húzhatnak a cégek (gondolhatunk itt az érdeklődési kör alapján elhelyezett hirdetésekre). Mások viszont féltve őrzik adataikat, nem regisztrálnak közösségi oldalakra és körültekintően figyelnek arra, mi is kerül ki róluk a világhálóra. A weben tett aktivitásaink rögzülhetnek a hálón, és a kérdés az, hogy mikor válnak hátrányunkra, mikor és hogyan használják fel azokat illetéktelenek. Talán azok az adataink vannak a legnagyobb biztonságban, amelyeket sehova sem töltünk fel, vagy semmilyen formában nem küldünk el az Interneten keresztül. 

A weben végzett tevékenységeink, adataink, kezdve a csevegéstől a képfeltöltésen át a Google kereső használatáig mind együtt alkotják digitális lábnyomunkat. Ez magával vonja lábnyomunk csökkentésének, eltörlésének, a magánszféra biztonságának, fontosságának kérdését, hogy mennyire ismernek minket a közösségi oldalak, illetve hogy az itt végzett aktivitásunk milyen veszélyekkel járhat.

Manapság a közösségi oldalak biztosítják a legnagyobb eszközt a személyes tartalmak megosztására. A mértéktartás, a legszükségesebb információk megosztása sokszor már nem elégíti ki a felhasználókat, magánéletük minden apró örömét szeretnék másokkal tudatni, még akkor is, ha az már súrolja, átlépi a magánszféra határát. Az oversharing jelensége gyakorivá vált, uralkodó hálózati magatartásformává nőtte ki magát. Ugyan a Web 2.0 előtt is létezett a túl sok információ megosztása (pl. magánéleti válság kibeszélése), de ezt a közösségi média felerősítette. Könnyebbé vált a személyes élmények megosztása, ráadásul egyszerre többekhez lehet eljuttatni a közösségi oldalakon. Ám nagyon könnyen előfordulhat, hogy miután megosztják, megbánják tettüket, de akkor már késő, az információ eljuthatott már több ismerőshöz, akik szintén továbbadhatják. Pszichológiai magyarázata van annak, hogy mennyire szeretnek a használók kitárulkozni, bizalmat, együttérzést szerezni, vagy dicsekedni, örömöt kifejezni. Végső soron a legelőnyösebb oldalukat akarják mutatni, másokban jó benyomást kelteni, vagy egyszerűen csak segítségre van szükségük akár azzal, hogy meghallgatják őket ismerőseik. Mindeközben nem tudják kontrollálni tárolt információikat. Mindez sokaknál képek, élmények, videók válogatás nélküli közzétételét okozza, amely digitális lábnyomuk növelését eredményezi. 

Magánszféránk jelentősége, szem előtt tartása háttérbe szorul, jövőbeli megléte szakemberek szerint nem lehetséges egy felmérés szerint. Úgy látják, nem jöhet létre egy olyan infrastruktúra, amely segíti a vállalat fejlődését, de egyben biztosítja a felhasználók magánéletének védelmét. A megkérdezett szakemberek közül 55 % volt ezen a véleményen, de még a másik tábor is egyetértett abban, hogy eredendően nyilvános az online lét. A digitális világ alapvető kérdése tehát a privát szféra és a biztonság, ugyanakkor nem tudnak a felhasználók arról, hogy milyen sokat tudnak róluk az egyes technológiák, cégek. Azt meg különösen nem, hogy olyan új technológia, mint pl. a Dolgok Internete hogyan lesz képes adataikat biztonságosan kezelni.

Digitális lábnyomunk növelésének leghatékonyabb felületei a közösségi média képviselői, elsősorban a Facebook. A feltöltött tartalmak, követett oldalak, érdeklődési körök, adatlap mind-mind a felhasználóról árulkodnak. Olyannyira, hogy a Stanford és Cambridge-i Egyetemeken végzett kutatások szerint a digitális lábnyom sokkal többet árul el személyiségről, mint a hétköznapi viselkedés. Családtagok, barátok sem tudhatnak annyit a használóról, mint amennyit a Facebook. Gyakorta felmerül a kérdés, mennyit tud valójában a Facebook a regisztráltakról, adataikat megfelelően kezeli-e, és meg tudják-e védeni az illetéktelen kezekbe való jutástól. Ugyanakkor másik elbizonytalanító tényező, hogy a megosztott tartalmakat kik látják, olvassák. A Facebook és más közösségi oldalak megjelenésével, elterjedésével a felhasználókat sokkal könnyebben ismerhetik meg a munkáltatók, mint egy állásinterjú során. Sokat elárul a jelentkezőről digitális aktivitása, amely befolyásolhatja is a jelentkezés végkimenetelét. Továbbá maguknak az alkalmazottaknak a figyelése is jellemző, és egy olyan poszt, amely a céget, felettest támadja, vagy bizalmas információkat árul el, végzetes lehet számukra. Felelősségük nem szűnik meg azáltal, hogy a munka végeztével hazamennek, de a munkáltatónak is joga van a beosztottak ellenőrzésére. Az indok a munkavállaló ellen az lehet, hogy veszélyezteti a cég gazdasági érdekeit, ugyanakkor a személyiségi jogokat ez sértheti. A munka világában ez mindenképp újszerű nézőpont, amelyet szem előtt kell tartani. Készíthetnek az állásra jelentkezők remek LinkedIn profilt, amely szakmai előmenetelük, karrierjük tanúsítója, ám ha emellé ellentétes Facebook profil társul, akkor elbukhatják a felvételt. Természetesen ezt elkerülendő olyan eszközök állnak rendelkezésünkre, mint a megfelelő biztonsági beállítások Facebookon, álnéven létrehozott profil, vagy egyszerűen a tartalmak megszűrése és csak vállalható információk közlése, feltöltése.

Előfordulhat azonban az, hogy az évek alatt felhalmozott képeket, tartalmakat törölni szeretnénk: ízlésünk megváltozott, vagy egyszerűen csak nem szeretnénk, hogy régi képeinket, hozzászólásainkat, érdeklődési köreinket mások meglássák. Ha már olyan könnyű volt regisztrálni, profilunk törlése is egyszerű lehet – gondolnánk. Ám épp ellentétje igaz; a Facebookon elrejtették a törlés funkciót, és hosszabb ideig kell várni arra, amíg maximálisan törlődik a profil, de a tartalmak fennmaradhatnak a világhálón. Az egyes közösségi oldalakon eltérő nehézségű lehet a törlés módja, de a kérdés ezután is megmarad: sikerült-e mindent úgy eltüntetni, hogy a Google sem adja ki találatai között? Sőt, az Interneten minél inkább próbálja valaki eltüntetni a róla szóló információkat, az még jobban elterjed. A kitörlés olyan önreakciós mechanizmust vált ki, amely azt eredményezi, hogy az eltüntetendő információ még inkább előtérbe kerül. Eredendően ez a cenzúra korlátozására szolgálna, de együtt jár vele az a hátrány, hogy a feltöltött tartalmainkat az Internet sosem tudja elfelejteni. A cenzúra ellen hozták létre a Chilling Effects nevű projektet, amely egy helyen gyűjti össze a törölt információkat. Közzéteszi, hogy ki milyen tartalmat milyen okból kívánt eltüntetni. A Google is csatlakozott ehhez a kezdeményezéshez, és az óriási mennyiségű eltávolítási kérelmet, amelyek főleg szerzői jogokra, rágalmazásra hivatkoznak, továbbítja a Chilling Effectsnek, amelyet indexel is. Ez az ördögi kör tehát azt okozza, hogy akik el szeretnének tűnni, ott találják magukat a Google első találatai között. Mindazonáltal remény van a teljes eltűnésre: egy éve az Európai Unió a felejtés jogáról hozott törvényt, amely szerint minden állampolgárnak joga van eltüntettetni a róla szóló tartalmakat az Internetről. Ennek megfelelően alternatívákat ajánlanak a felhasználóknak, de az egy év elteltével sem maximális a transzparencia, még átláthatóbbá kell tennie a Google-nak a felejtés jogát. Az EU-ban az eltávolítási kérelmek kb. 40 %-ban válnak valóra, de Magyarországon ez az arány csak 28 %. Ebből is látszik, van hova fejlődni, és a közzétett érzékeny tartalmak eltávolítását nem biztos, hogy el tudjuk érni. A legbiztosabb megoldás tehát az, hogy netes aktivitásunkat szűrjük és nem posztolunk mindent a világhálóra.