A klasszikus és jazz zenészek helyzete: biztos a kiadók vannak a legnagyobb bajban?

Az utóbbi időben meglehetősen sokan támadják a streaming szolgáltatásokat – egyesek azért, mert deficitesek, mások azért, mert elveszik tőlük a megélhetésüket.
Persze azért vannak kivételek -, ám (saját véleményem szerint is) pont azoknak a hangját halljuk legkevésbé, akiknek tényleg problémát jelent az egész jelenség.

Úgyhogy tegyük fel a kérdést: mi is pontosan a helyzet a klasszikus- és jazz zenészekkel?

A jelenlegi szituációban az a szomorú helyzet állt elő, hogy ezekben a stílusokban alkotó művészek, akiknek legtöbbjük ténylegesen saját maga írja a zenéjét és játssza fel – felkopna az álluk, ha csak a rögzített zenéjükből származó jövedelmükből kellene megélniük. Ebben természetesen szerepet játszik az is, hogy meglehetősen niche stílusokról beszélünk, bár azt se hagyjuk ki a számításból, hogy a jazz zene esetében beszélhetünk egy évek óta tartó, a saját szabályai és konvenciói miatt megújulni képtelen zenei stagnálásról is.

Elég ritka egyébként, hogy valaki a fenti scénákból beszélne a problémákról – ám ezek üdítő kivétele Zoe Keating csellista és komponista. Ez már csak azért is érdekes, mert ő lehetne annak a kategóriának az archetípusa, akinek elég jól kellene keresnie ezen a streaming-dolgon: bevételeinek 8 százalékát teszi ki a streaming - szolgáltatásokból befolyó összeg. Az Apple (pontosabban az iTunes rendszere), mely ugye kisebb összegekben utalja át a megkeresett összeget (99 centet dalonként), hatszor utalt a számlájára összesen pénzt. Az a két millió megtekintés, ami a Youtube-on jött össze, 1,248 dollárt ért, míg az a 400.000 fő, akik a Spotify-on akadtak rá, 1,764 dollárt.

Nem is feltétlenül a stream, hanem a digitális éra az, ami miatt haldokolnak a
rádióadók, a lemezboltok – ez pedig különösen nehezen érinti a jazz és klasszikus zenészeket. A jelenlegi helyzet feltűnő hasonlóságot mutat Jason Moran szerint azzal a helyzettel, ami a ’20-as, ’30-as évekre volt jellemző: a zenészek szinte alig kaptak pénzt a kiadott dolgaik után.

Ezek a problémák minden olyan zenészt érintenek, akik nem tartoznak a szupersztár kategóriába. A steraming-szolgáltatások után kapott jogdíj például hírhedten minimális. A kiadók pedig a friss szerződésekben sokszor a hallgatottsághoz kötik a kifizetéseket: ez alapján, ha egy adott dal nem ér el egy bizonyos letöltési számot, akkor a zenészek nem kapnak az adott dal után jogdíjat.

A problémát csak súlyosbítja, hogy azok a kiadók, akik olyan katalógussal rendelkeznek, ami tartalmaz olyan tételeket, amik után nem kell jogdíjat fizetni, általában jobb ajánlatokat kapnak, mint azok, akik csak friss zenével foglalkoznak. Ted Gioia, jazzkritikus, zenei történész, jazz-zongorista szerint a kiadók sok ehhez hasonló trükkel rendelkeznek, hogy minél több pénzhez jussanak a zenészek rovására.

Gioia:”Ha Lady Gagának vagy Justin Biebernek hívnak, semmi problémád nincs ma. Más esetben azonban nem kapsz jogdíjakat. Ezeknek a megállapodásuknak alaptermészetük, hogy a gazdagot gazdagabbá, a szegényt szegényebbé teszik.”

Forrás: [1] [2]