Az internet elhozta volna a zenei utópiát?

November 15-én, a Melbourne-ban tartott Face the Music konferencián Steve Albini előadásában konkrétan szembe ment az elemzők és kiadók által képviselt nézettel: szerinte a zenészek a mai, internet dominálta zenei világban sokkal jobb helyzetben vannak, mint korábban.

Steve Albini valószínűleg egyébként az az arca a zenei iparnak, akit mondhatni a nagyközönség nem ismer, de nagy valószínűséggel kapcsolatba került valamilyen munkájával. Amellett, hogy 1978 óta zenél különböző zenekarokban (Shellac, Big Black, Pigface, stb.), hangmérnökként és producerként mára több, mint 2.000 lemezen dolgozott – sok szinte teljesen ismeretlen zenekarral is, de referenciaként felmutathatja a Pixies – Surfer Rosa-ját, PJ Harvey – Ridof Me-jét, a Neurosis – Times of Grace-jét és a Helmet – Meantime-ját.
Na meg persze a Nirvana utolsó lemezét, az In Utero-t.

Emellett anno ’93-ban írt egy esszét „The Problem of Music” címmel, melyben saját tapasztalatai és élményei alapján levezette, hogy a kiadók, a felvételben és a gyártásban résztvevő szereplők mennyit is profitálnak egy zenekarból mondhatni a zenészek kárára - annak a tükrében, hogy az egész procedúra mennyit is hoz a konyhára.

A korábban egyébként a zeneipar legcinikusabb résztvevőjének tartották, ám a jelenlegi helyzettel kapcsolatban optimizmusáról tett tanúbizonyságot. A korai állapotokkal ellentétben, ahol a legtöbb zenekar képtelen volt a maguk megélhetését biztosítani a zenélésből, ellenben a kiadókkal, akik a tehetségükből meggazdagodtak, viszont a royalty check-ekkel szűkmarkúskodtak.

Bár a helyzet ma sem tökéletes, de a jelenlegi rendszerben, kihasználva az internet adta lehetőségeket, egy zenész vagy egy zenekar több pénzt kereshet, mint egy kiadóval a háta mögött. Albini és egy rakás indie banda -meg némely zenész szerint, akiknek egyáltalán nem érte meg a rivaldafény (lásd a Helmet sztoriját) – most, kemény munkával és aktív jelenléttel az internet miatt biztos megélhetést tudnak kovácsolni maguknak a zenélésből. Nem egy zenész van, aki a Bandcamp-en személyesen, a rajongókkal kommunikálva árulja a termékeit.

             

Természetesen az internet megjelenésével azok a zenekarok is jól jártak, akiknek anno nem sikerült az áttörés – ő a detroit-i Death-et (nem a Chuck Schuldiner-féle) említi, akik e médium miatt találták meg közönségüket, s az újraalakulás óta boldogan koncerteznek.
Mindezt körülbelül 40 évvel az utolsó kiadott anyaguk után. 

Albini szerint az internet elhozta az a zenei utópiát, amelyben az érvényesüléshez nincs szükség arra a korrupt, csak magának dolgozó kiadói hátszélhez, amely a múltat jellemezte. A hallgatóság is könnyebben hozzá tud férni az általa nem ismert, vagy friss zenékhez, hiszen tulajdonképpen minden csak pár kattintásra van tőlünk.

A szerzői jog témájában még radikálisabb nézetei vannak: a kiadott anyagok után minden tevékenységet el kellene hagyni, ami az irányított disztribúcióra jellemző. Hogy őt idézzük: „A zene úgy lép be a környezetünkbe, mint egy atmoszférikus elem, mint a szél, így talán nem is lehetne alanya semmilyen irányításnak és kompenzációnak”.

Forrás: [1] [2] [3]